Keze arcomhoz ért,
és lágyan simította,
Kezem belémarkolt
és ő szorította.
A zongoránál ültünk,
de rám sem nézett,
csak elfordult és kémlelte
a merengő messzeséget.
Teste fordult felém,
kezével ért hozzám,
kezünk tudta csupán
mit mond lelkünk némán.
Nem hagytuk egymást
sem magunkat,
féltünk attól mi lesz
ha szemünk találkozhat.
Égett a levegő,
erősebb szorítása
mint keze a kezemben
erősödött vágya…
vágya, hogy rám nézzen
és én az ő szemébe,
hazudjam mit hallana
hogy égek érte…
Nem szenvedély, nem vágy,
Nem ily erős gondolat
Akkor láttam szemében,
Az igaz szerelem vak.
Nem látta, nem érezte
Szavaim könnyedségét
Súlytalan mondatom
Minden mikéntjét.
Én talán már hazudtam
Hogy érte égek,
Ő talán csak rám nézett…
Talán lopna még egy
Hazugságnak szavát,
Melyet én elhittem,
Hogy hazugságból van,
Amit én éreztem
Ő gyorsabban megszeretett,
Mint azt gondolhattam.
Most vált hazugságom
Igaz hazugnak magamban.
Nem hittem, hogy így lehet
De megérintett, legbelül,
Mikor kezem szorította
Hogy ne hagyjam egyedül.
(2012 nyara – Árpád híd | Budapest)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése