Ébredés [II. fejezet]

Nem szólt már zene, világos volt és rideg minden. Szemét kinyitva az első érzése a hideg volt. Lágy szellő húzott el arca mellett, ami mintha kissé belé is csípett volna. Az ötlött fel benne, hogy éjszakára bezárta-e az ablakot, vagy, hogy nincs-e valaki a lakásában. Majd amikor felemelte a fejét meg is dermedt. Lassan felállt és lépett párat, érezze, valóság mindez, vagy csupán egy álom. Odament az ablakhoz és kihajolt rajta. Olyan volt, mint a saját lakása, de mégsem annak tűnt. Elfordult a tájtól, mely városára utalt, mely azonban mégis teljesen üres és csendes volt. Az ablak nem volt a helyén, a helységben mindenhol kő és törmelékdarabok hevertek. Világos volt és rideg minden. 

Pár perc kellett mire felfedezte minden jegyét annak a helynek, ahol álomra hajtotta fejét éjszaka, és meg kellett győzni a saját tudatát, hogy most itt van. Úgy érezte nem maradhat itt. A betonfalaktól nagyobbnak tűnt a helység, az ablakok hiánya végett átjárta a szél, és az érzést a törmelékek sokasága már-már kísértetiessé tette. Úgy 10 perc telt el, amikor egyszer csak kezdte megszeretni ezt a helyet. A szél halk zúgását, mely ha az ember behunyta szemét meleg volt. A nap erős fényét, mely a forró nyári napokat idézték, melyekben a délibáb és szomjúság kézen fogva jártak minden egyes percben. Csend volt mindenhol. Szokatlan volt ezt megszoknia, de hangulata elérte azt a pillanatot, amikor élvezte végre. Hát elindult az épületben kifelé. A bejárat ajtaja épp volt és talán még fel sem tűnt neki, amint kitárta azt, világossá vált, hogy itt még nincs rendjén valami. Az ajtó nem a ház folyosóját, hanem egy völgyet tárt elé. Amolyan igazi mesébe illő völgy, kis mezővel, két patakkal és közöttük egy sziklásabb fallal. Gyönyörű volt. Az éles kontraszt most nem zavarta. Vissza sem nézett az ablak alatt elterülő kietlen városra, ismerte ezt a helyet. Kisétált az ajtón és a fűbe lépett. Annak friss ropogása eszébe juttatta, hogy mennyire szereti ezt az érzést a talpa alatt. Az illat egységesítette az érzés, mintha a gondolatai tisztultak volna ki. Most vette észre, hogy már nem is gondol semmire, egyszerűen csak érez. Kellett pár perc mire rádöbbent, ő már járt itt, nem is egyszer. Emlékszik a hegyoldalon felfutó fákra kétoldalt, a patakot átívelő megannyi fahídra és azokra a részekre is, ahol a patak még mélyebb is. Az érzései boldoggá váltak hirtelen, és azzal váltak benne romlottakká is. Eszébe jutott, hogy akármilyen gyönyörű is ez a hely, nem oszthatja meg senkivel éppen. Az üresség most kiütött rajta. Egy törött tükördarabot látott meg a földön, miközben az ajtó felé ment vissza. A tükörben nem a saját arcát, inkább magát a világot, amiben van. 

A bejáraton belépve nem az ő kellemes kis szobája látványa fogadta, mint inkább egy folyosó, melyről belátni mindenhova mellette. Bent sétálgatva azonban nem kilátás fogadta. Olyan volt az egész, mint sok kis színpad előtte, amin 1-1 jelent tárult elé. Kis odatekintéssel látta, hogy ezek a képek benne is élnek. A mező azonban nem illett a képbe. Ahogy sétált beljebb, felötlöttek benne az emlékek és azok, amiket most látott. Rá kellett jönnie, a völgy üres volt. Onnan egyetlen emléke sincs, ami fűződne bármilyen nőhöz, bármilyen érzelemhez is. Szinte sterilnek tűnt az emlék, melyet a kis völgy, a természet, ez a különleges hely idézett. Már elege volt, meg akarta találni a folyosó végét, hogy kimehessen és újra a nagyvárosban legyen. Mire elérte, már ismét a szobájában volt. Furcsa illat jelent meg, amit azelőtt itt még nem érzett. Kitekintve az ablakon egy nőt látott. Illetve csak egy ellibbenő női ruhát a macskakővel kirakott utcába fordulni. Nem tudta ki lehetett, de egyedül volt, éppúgy, mint ő. Most a másik szobába szaladt, hátha megláthatja kit látott. Már senki nem volt lent. Visszaült a foteljébe, mely most éppoly egyedül merengett a törmelékek közt tisztán, mint ő maga. Gondolkozott. Nem is azon, hogy került ide, inkább hogy mitől kellene ezt a helyet rossznak éreznie, mert akármilyen kietlen is volt, itt minden nyugodt. Ezt a helyet megszerette. Ismerte minden részét, de mégsem, hisz nem tudta miért van mindenhol rom és törmelék. Távolról tekintve a jól bejárt utakat, fogságban, de most mégis szabadon. Napvilágba nézni távolban, s behunyt szemmel élvezte fényét arcán, most mosolyra fakadt egymagában. 

Lassan felállt, elnézte még egy darabig a tájat. Odasétált az ablakhoz, majd kiugrott azon. A tér mintha őt érintené, nem pedig fordítva. Földet érve még fájni sem fájt, csak a zuhanás szele zavarta kissé esés közben. 3 emelet. Mindenki döntse el maga, mennyire sok lehetett ez. Azonban egy karcolás és fájdalom nélkül megúszta. Leérve észre sem vette miért nem érezte, csak felállt és hunyorított egyet a nap erősödő fényében. Már nem takarta a szoba árnyéka, az út betonját érezte. Meleg volt és kemény, szürke, mint a szikla az erdőben, de most mégsem bántotta őt színtelen keménysége, rideg, meleget árasztó ereje. Elindult hát sétálni egy jól ismert útvonalon. Hátha meglátja még egyszer a bordó ruhás nőt a macskaköves úton.