Csak úgy átsuhant a szobán, ki a konyhába, ott lecsípett egy darabot a bagettből és adott egy puszit az éppen reggeliző lány fejére.
- Jó étvágyat és további szép napot.
Szilvi még egy kicsit küszködött az utolsó falatjával mire utánakapott és megszólalt hangosan.
- Mész is?
A férfi mintha oda se figyelne, csak pakolt, mozgott és válaszolt.
- Van egy kis dolgom, amit jobb lenne mielőbb elintéznem. A dohányzóasztalon van a kulcsod. Majd zárj be, ha elmennél. – Az utolsó szavát hallatva már csapta is be maga után az ajtót. A lány tovább evett nem foglalkozva a heves távozással. Egy idő után felcsillant benne. - Nekem nincs is kulcsom ehhez a lakáshoz. - A felismerést még nem tudta eldönteni, hogy jó volt-e vagy sem. Hirtelen felállt és bement a nappaliba, tényleg van-e kulcs az asztalon. Volt. - A szemét, így próbál lerázni. – Mosoly ült az arcára monológja végén, mert tudta, így biztosan nem tűnhet el előle újra.
A lépcsőn leérve már neki is lendült az ajtónak. Gomb, aztán lendület. A lendület azért kellett, mert a néha mázsás súlyú ajtót nem mindig volt könnyű kinyitni, de ő szerette, mert először is lendületet adott a reggeljeinek, másodsorban pedig tudta, hogy ez a kapu a határa, ha a nyüzsgő városból a csendes gangos ház fás udvarára vágyik. Megállt egy percre, hogy eldöntse, merre akar menni. Az emberek elmentek mellette, mintha ott sem lenne. Nagy levegőt vett és megindult. Pár perccel később már a villamosmegállóban várakozott. Gondolatai egyszerre voltak tiszták és összekuszáltak. Tudta hová tart, de nem tudta pontosan hol van a hely.
54, 56, 58. Ezt lesz az a ház. Az ajtaja kisebb volt és egy kis lépcső vezetett fel hozzá. Épp egy idős hölgy jött ki rajta. A férfi gyorsan felment és megfogta neki az ajtót. – Tessék csak jönni.
- Nagyon köszönöm. – felelte, és folytatta - Nem itt lakik ugye? Jött valakihez? – és a néni már szorgos faggatásba is kezdett.
- Tényleg nem, köszönöm kérdését, - szól a könnyelmű válasz mosolyogva - talán tudna segíteni. Valamilyen műhelyt keresek, vagy inkább labort. Tudja merre van?
- Maga biztosan az öreg Józsit keresi az alagsorban. Nem itt kell bemenni, jobbra a második garázsajtón kopogtasson. – A nő a másik irányba mutatott, de a jobbrát több irányból is nézhettük végülis, a lényeg, hogy látta emberünk, hogy hova kell mennie.
A segítséget megköszönte és elengedte a hölgyet. Tudta, lent már jó helyen jár. A ház alsó szintje valamivel lejjebb volt a földszintnél, így oda a bejárattal ellentétben lefelé vezettek a kis lépcsősorok. Itt azonban nagyon tetszetős, színes garázsajtók váltották egymást. Pár méterrel odébb az egyikbe volt alkalma belenézni. Egy régi autót szerelt két férfi hevesen, természetesen olcsó sörrel a kezében. A látványt visszanézve megmosolyogta mostmár, mert nem sietett sehova. Lement és bekopogott.
Az ajtó mögül halk zörejek hangosodtak a kopogás után. A kapu másik végén kinyílt egy kis ajtó. Egy öregúr állt mögötte. Az arca zavarosan ráncos volt és ritkás szakálla alatt kihívóan mutatta minden barázdáját. Őszes haja még dús volt, de a szakállát mintha megtépték volna.
- Kit keres? – Szólt egy perc néma, kitekintő merengés után az úr.
- Jó napot, Pár hete telefonáltam és fényképezőgép után érdeklődtem, jó helyen keresem?
- Persze. Jöjjön csak. Kíváncsi voltam már, ki az a fiatalember, aki ennyire érdeklődik még az ilyen vacakok iránt. – Az arcán mosoly jelent meg, ami furcsa volt, mert a komor tekintet ettől nem vidámabbnak, mint inkább groteszkül komorabbnak tűnt. Az öregúr azonban határozottan mosolygott. Ha nem is az arcán, a szemén biztosan láthatta mindenki. Beljebb invitálta a férfit, majd egy székre mutatott. – Üljön le kérem, mindjárt hozom a gyönyörűséget. – azzal el is tűnt egy belső helységben, amit egy szűk ajtó és az ott felfüggesztett fekete lepel rejtett.
Eltelt pár perc, míg az úr visszajött, kezében egy kis bőr dobozzal, aminek a két oldalán kapcsok lógtak. A kapcsokba másik kapcsok akaszkodtak, amik ugyan olyan sötétbarna és komor bőr szíj lógott, mint amilyenből maga a dobozka volt. A kis dobozt, ha valaki jobban szemügyre vette, láthatta, hogy több oldalról nyílt. Volt neki egy eleje, amin csak egy kis ovális részt lehetett kinyitni, a hátulját viszont majdnem teljesen ki lehetett bontani. Amikor az ember szét akarta szedni, egyszerűbb volt, ha a kapcsok mellett szétakasztja a doboz két nagy részét, és kinyílik a kincsesláda. A láda egyébként egy táska volt, aminek a két kapocs volt a szíjtartója. Amúgy gyönyörű darab volt, jó állapotú, de látszott rajta, hogy egyszerre régi is. Ami azonban a férfit érdekelte, amit rejtett.
- Nagyon sok történetem fűződik ehhez a géphez is. – Az öregúr pedig már majdhogynem bele is kezdett a mesélésbe.
- Szívesen meghallgatnám, de tudja, nagyon sok dolgom van még vele, és tudja milyen, amikor egy gyermek új játékot kap, azonnal ki szeretné próbálni. – mosolygott bíztatóan az öregúrra, bár látta, szívesen mesélne az ajándék mellé, így nem hagyta abba a mondatát. – de ha tudna nekem pár dolgot mutatni. Igazán örömmel venném.
- Nagyon örülök, hogy végre egy érdeklődő fiatalt látok, mindig mindenki állandóan siet. – Azzal megfogta a férfi karját, és bevezette a kis fekete lepel mögé.
Egy sötét szoba volt az. Egy valóban régi kis fotóslabor. Látszott rajta, hogy még használatban van, és szinte virított belőle a megannyi történet.
Talán egy, vagy két órát beszélgethettek, mikor emberünk távozni kényszerült. Nem csak azért, mert már érezte az idő súlyát, vagy netán az úrnak lett volna terhére, egyszerűen csak tovább akart állni, nehogy lemaradjon valamiről.
Pár órával később újra otthon találta magát. Bement hát az alkotószobájába. Talán ő volt az egyetlen, aki ezt így nevezte, hiszen soha nem alkotott igazán semmit. Az ő művészete a világban, az életében rejlett. Az új szerzeményét a dolgozóasztalára tette. Nagy vaskos íróasztal, szögletes vonalak, egyszerűség, de az elmozdíthatóságához négy ember is kevés lett volna. Nem töltött sok időt ebben a szobában, amolyan raktárnak használta. Most is keresni kezdett valamit. Amikor megtalálta csak felkapta a fényképezőgépet és átvitte a nappaliba. Nem csinált már vele semmit, letette középre, hogy tudja, ott van. Ha valamit a szeme elé tett azzal szándékai voltak, de hajlamos volt mindig odébb tenni azokat, így olyan hely kellett neki, amivel tudta, magára vonja a figyelmét. A legegyszerűbb tehát, ha nincs útban, de mindig zavar. Még éppencsak délután volt, ezért úgy döntött, meglátogat egy helyet, ahol már régen volt. Három utcát sétált, mire odaért. Egy kis kávézó egy szűk utcában, lent a pincében, a város hegyvidékes oldalán. Ez a hely is csak arra volt jó, hogy elvesszen benne. Bent a kellemes sötét hangulat fogadta. A pultos lányok mosolya volt talán a leg kecsegtetőbb az egészben, de mégis melegséget árasztott minden, olyan hely volt, ami azonnal befogad, akármikor térsz be ide. Leült egy könyvespolc melletti fotelba, és levett egy könyvet. A pultosnak intett, aki már kettőt fordult és a kis helységben majdnem mellette is ült.
- Járt már a Ponyvaregényben? – kérdezte.
- Sajnos csak nagyon régen. Egy ideje tudja csak méla magányomban kerestem a saját ponyvaregényemet. – A válasz korrekt volt és mintha megfontoltság hallatszott volna belőle.
A hölgy mosolya két dolgot sugallhatott, vagy nagyon sokszor hallja ezt a választ, vagy pont ezt várta a férfitől. Pár perc után már hozta is a forró nagy bögre Lattét, ami felett a hab is pihentető barnasággal emelkedett a rá hulló fahéj selymességével. Illatát minden asztalnál érezni lehetett és természetesen járt mellé a keksz és a pohár víz is.
- Nagyon köszönöm, tökéletes. Tudja, szeretem, ha tudnak figyelni a részletekre, és itt tudnak. – most azonban nem mosolygott, csak sokat sejtetően a pohara fölé hajolt és megérezte a tartalmának illatát. Szorosan átkarolta ujjaival, majd a melegségétől majd beleborzongott. Egy darabig még itt olvasta a napilapokat, havi magazinokat. Amolyan szellemi feltöltődés gyanánt. Amikor végzett, egyenlítette a számlát, és külön kérte, hogy a kedves pultos lánynak, aki kiszolgálta, adják oda a borravalóját, mivel idő közben már lejárt a műszakja. Este lassan hazasétált, és valamivel hosszabbra is sikerült az út annál a pár utcánál. Most lentről szemlélte a város fényeit, a sejtelmes sötéteket és a ragyogó sárgákat, amik megtörték ezt néhol. Hazaérve még a villanyt sem kapcsolta fel. A szeme szerette a sötétet, bízott benne. Amikor leült a kanapéra csak a kezébe fogta a régi-új fényképezőgépét és arra gondolt, neki is mennyi története lehet majd vele. Mikor behunyta a szemét, a saját történetét kezdte látni, mely előtörve zaklatta, de mégis mindig mosolyra fakasztotta a végén. Arra gondolt, Legalább megtanultam. Amíg a férfi aludt, odakint vihar támadt, mely a nyitott ablakon át verte a rolót. Nem is a zaj volt a zavaró, mint inkább az, amit a szél elért a rolóval. A polcokon lévő tárgyak a földre hulltak, éppúgy, felforgatva minden helységet, amit csak ért. Az ablakon becsapott az eső, víz lepte el a parkettát az ablak alatt. A lármára csak a bent alvó nem ébredt fel. De érezte a hatását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése